Azt hiszem, akkor és ott, abban a pillanatban tényleg szentül hittem, hogy újra akarom kezdeni, hogy szeretnék adni egy másik, egy tiszta lapot. Hogy minden legyen úgy, ahogy azelőtt volt, hogy újra együtt és talán végre örökké, talán majd minden rendbe jön és az egész sztori úgy végződik, ahogy minden lányregény - naplementével és tengerparttal.
De valami visszatartott - valami útközben elveszett, ami régen a bizonytalanságot biztosra cserélte, valami meghúzta bennem a féket, ami régen a gázpedált nyomta. Életemben másodszor sírtam a teljes bizonytalanság miatt, a szám remegett, a fejem zakatolt és csak arra tudtam gondolni, hogy sosem lett volna szabad újra beleállnom ebbe, nem kellett volna hagynom ilyen sok idő után, hogy az eszem és a szívem csatája könnyekbe fojtsa az oly' nehezen megtalált lelki békémet!
Pár nappal később, mikor a könnyeim újra elfogytak és felbukkant a nyugalom első szelíd madara, megértettem, hogy az életben vannak olyan sebek, amelyeknek több idő kell, hogy beforrjanak - nem tudjuk siettetni, nem tudjuk kezelni, hagyni kell, hogy szépen nyugodjanak, mert a mozdulatlanság az egyetlen állapot, ami csillapítja a fájdalmat. Ismered ezt az érzést? Ha nem mozogsz, nem fáj. Bizonyos hegeket az élet folytonos körforgása, másokat a pihentető rehabilitáció gyógyít be idővel, az egyetlen titok, - amit már gyerekként is megtanultam - minél jobban piszkálod, annál lassabban forr össze és csúnya heg marad a helyén!
