"Igazából még mindig nagyon szép emlék él bennem rólad, rólunk, van egy kis darab közös múltunk, de ahhoz, hogy ez így maradjon meg, az kell, hogy ne rontsuk tovább."
Róma....... nagyon jó volt veled minden utam, de Róma.... Piazza Navona tér, az első Aperol ... az eljegyzés.
“Megmondom mi a nagy gond a feleségünkkel.
Erről ritkán beszélünk, pedig ez a legnagyobb gond.
Hogy mindig ott van.
Ott van reggel, délben, este. És ott van mellettünk éjszaka az ágyban.
Ott van tavasszal, ősszel nyáron, télen, és ha elutazunk egy idegen országba, kikapcsólódni, rendszerint jön velünk: hiába új a táj, még a felhők is – a feleség ugyanaz, reggel, délben, este.
Jön velünk.
Mindig.
S ha nem követjük a statisztikai átlagot, mely szerint manapság a legtöbb párkapcsolatból előbb-utóbb elmenekülünk, akkor egy feleség lát minket fiatalon, érett korunkban, sőt vénemberként is. Végigcsinálja velünk nemcsak az érzékiség vad kalandjait, de azt is, amikor a gondok miatt egyre impotensebbek leszünk; amikor hajnalban becsomagoljuk egy befőttes üvegbe összegyűjtött vizeletünket, hogy leadjuk az urológián. Az asszony ott van amikor kitüntetést kapunk, s ott van, amikor ájultan kitolnak a műtőből fogatlanul, és megmondják neki, hogy innentől kezdve egy beteg emberrel kell leélnie az életét.
Előtte kezd hullani a hajunk. És lát minket kopaszon, csúnyán. Lát kora reggel, álmosságtól bedagadt szemekkel, kábán, és szerethetetlenül vacak állapotban – mert mindig ott van. És lát minket lelkileg is csúnyának. Lát gyáván, ijedten, idegesen, sőt hisztérikusan üvöltve is.
Látja, hogy mi van a szavaink mögött. Hogy amiket másoknak mondunk, mennyire hazug.
Mindig ott van, s előbb-utóbb minden kiderül. Nem kell ahhoz politikusnak, vagy művésznek lennünk, hogy egy asszony lássa: a férje nem az, akinek mutatja, vagy képzeli magát.
Lehullott rólunk a maszkunk, még az általa ránk vetített illúzió is: szembesülnie kellett azzal, hogy valójában milyen emberek vagyunk.
(…)
Egy-egy társadalmi színjáték idejére összeszedjük magunkat.
Megborotválkozunk. Felszínre hozzuk “jobbik énünket”, arcunk fotózhatóvá válik, s tartani tudjuk másoknak, s talán az önmagunknak szóló színvonalat is, de ebben az erőfeszítésben hamar kimerülünk. Mire hazaérünk csakis a feleségük tudja, hogy a szép cipőben fáj a lábunk, a nyakkendő fojtogat, a másoknak szóló kedvességünk mögül előbukkan a rosszkedvünk.
Csak ő tudja valóban mit gondolunk az emberekről, hogy mennyi félelem és megvetés van bennünk, amit mások háta mögött mondunk, ő hallja, mert rendszerint neki mondjuk.
Látja, hogy magunkban is hányszor csalódunk.
Látja, mert mindig ott van – és nagyon közel van. Ez az, ami a házasságban a legnehezebb, s ami miatt ez a kapcsolat nem tartós.
Mert az elviselhetetlen, hogy valaki ennyire lásson minket.
Hamvas Béla azt mondja, hogy az ember a házastársával “igazságviszonyba” kerül.
Így igaz.
Nincs még egy olyan ember a világon, akivel ez megtörténhetne. Még az anyánkkal sem… (…) … ha felnövünk, elhagyjuk őt.
Ilyen könyörtelen igazságviszonyba nem kerülünk sem az apánkkal, sem a gyermekünkkel, mert nem látnak bennünket mindig, és nem alszanak velünk egy ágyban egy életen át. A gyerekek előbb-utóbb elmennek. A barátainkkal ritkán jövünk össze. Szüleinkkel, ha megházasodunk, csak hébe-hóba találkozunk. És a testvéreinktől – még akkor is, ha az ikertestvérünk – egy idő után elszakadunk, messzire kerülünk tőle.
Mindenki jön-megy.
Csak a feleség nem. Ő mindig ott van.
Talán csak a sziámi ikrek élik át az “összeteremtettségnek” ezt a széttéphetetlen állapotát.
Ha valaki azt mondja “hazamegyek” – hacsak nem agglegény, vagy munkásszálláson él – a feleségéhez megy, mert ő van otthon. Ő a “haza”.
Akik rosszul élnek egymással, azoknak nincsen otthonuk.
Homelessek. (Homeless angol szó, jelentése hajléktalan – megjegyzés tőlem)
Az egész világon nincs számukra egyetlen hely sem, ahol levehetik a cipőjüket, és ahol azok lehetnek, akik – esendő emberek.
Ezért valamennyi emberi kapcsolatunk közül a házasság a legszebb, a legnehezebb, s ha nem sikerül, a leggyötrelmesebb. (…)
Házaspár, házastárs, házasság.
Ezek a magyar kifejezések nem “vagyonközösséget” jelentenek, hanem otthont, közös házat, hazát, ahol egymás benső titkairól mindent tudunk, s azt meg is óvjuk. (…)
A magyar embernek a háza a hazája, és a felesége a házastársa.
És a házasságával egy kis egyházat alapít. (Csakis a magyarban nevezik így az eklézsiát – ami gyülekezetet jelent.)
Melyik nyelvben találsz még ilyen analógiát?
Magára a párkapcsolatra azonban két szavunk is van.
Egy égi és egy földi.
A párkapcsolat égi vonatkozását a fele-ség szavunk jelöli. Vagyis a lelki, szellemi részét mondja ki, egyetlen szóban. Két fél találkozik és újra Egész lesz.
Eggyé válik.
Valaha szétszakadtunk – most újra összeforrunk.
Azok a “magyar” angyalok, akik csodálatos nyelvünket lehozták valaha az ideák világából azt üzenik:
‘Ez a nagy találkozás akkor jön itt létre közöttetek a földön, amikor felismeritek, elsősorban te, a férfi, hogy a nőd nélkül fél ember vagy.
Az voltál mindig is. De mostantól kezdve nem vagy az. Eddig fél arcod, fél lelked, fél szíved, és fél tested volt. Ezért élt benned örökös hiány és sóvárgás. De most, hogy elveszed őt fele-ségül – megtaláltad a másik feledet, és lényed beteljesedik. Eddig csak férfi voltál, innen kezdve már Ember leszel. És ha már belementünk bölcs nyelvünk titkaiba, elmondom azt is, hogy amikor eljegyezted a te szerelmes másik feledet, úgy nevezted, hogy “menyasszony”. Tudod miért? Mert itt a szellemi világban azt látjuk, hogy nem most találkoztatok először! Ismeritek egymást a mennyből. Ott veszítettétek el egymást, a mennyben, s most újra itt vagytok, együtt! Sok asszony van a világban, de ez az egyetlen, akit a ‘mennyből’ ismersz, s ő, a menyasszonyod lesz a “menyegző” után a te feleséged.’
Ugye milyen szép?
Ezek a szavak a találkozás szellemi vonatkozásairól beszélnek.
A párkapcsolat földi jelentését pedig a házasság szavunk mondja ki: azt, hogy hazamegyünk egymásba.
“Sül a hús, enyhítse étvágyad/ Ahol én fekszem, az az ágyad.”
"Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked.
Meleget kell egymásra fújnunk.
Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat.
Hideg a világ.
Kihunynak a tüzek.
Kell a tűz.
Kell a fény.
Kellünk egymáshoz.
Hajtson egymáshoz a vihar.
Kergessen egymáshoz a csend.
Ne engedjük kihűlni magunk.
Mert egyedül, egyedül olyan iszonyatos."
Latinovits Zoltán
A szeretet azokat a könnyeket is meglátja, amelyeket nem sírtak el, és azokat a kéréseket is meghallja, melyeket nem mertek kimondani.
Szent-Gálly Kata
Egy férfit nem lehet ellopni. Egy férfit nem lehet elszeretni vagy elvenni. Egy férfi nem tárgy, amit felemelhet és zsebre tehet egy másik nő, ha magának akarja. Egy férfi dönt. Eldönti, hogy enged-e a kísértésnek, vagy sem és ha valamit nem akar, megtalálja a módot, hogy a nő tudtára adja, és lefejtse magáról a legragadósabb piócalányt is. Ha egy férfi elhagy valaki másért, nem azért teszi, mert elügyeskedték Tőled, mert jött egy harmadik és minden jót elrontott. Azért megy el, mert bizonytalan. Vagy a személyisége vagy a kapcsolata Veled, mert valami fontos nem működik köztetek. Ironikus, de néha egy harmadik személy színre lépése kell ahhoz, hogy fellebbentse a fátylat egy néma boldogtalanságról, egy gyenge jellemről, az érzelmek múlásáról, a saját mulasztásod következményeiről vagy arról, hogy nem a jó ember mellett horgonyoztál le….." (Manna OWell)
Azt hiszem, akkor és ott, abban a pillanatban tényleg szentül hittem, hogy újra akarom kezdeni, hogy szeretnék adni egy másik, egy tiszta lapot. Hogy minden legyen úgy, ahogy azelőtt volt, hogy újra együtt és talán végre örökké, talán majd minden rendbe jön és az egész sztori úgy végződik, ahogy minden lányregény - naplementével és tengerparttal.
De valami visszatartott - valami útközben elveszett, ami régen a bizonytalanságot biztosra cserélte, valami meghúzta bennem a féket, ami régen a gázpedált nyomta. Életemben másodszor sírtam a teljes bizonytalanság miatt, a szám remegett, a fejem zakatolt és csak arra tudtam gondolni, hogy sosem lett volna szabad újra beleállnom ebbe, nem kellett volna hagynom ilyen sok idő után, hogy az eszem és a szívem csatája könnyekbe fojtsa az oly' nehezen megtalált lelki békémet!
Pár nappal később, mikor a könnyeim újra elfogytak és felbukkant a nyugalom első szelíd madara, megértettem, hogy az életben vannak olyan sebek, amelyeknek több idő kell, hogy beforrjanak - nem tudjuk siettetni, nem tudjuk kezelni, hagyni kell, hogy szépen nyugodjanak, mert a mozdulatlanság az egyetlen állapot, ami csillapítja a fájdalmat. Ismered ezt az érzést? Ha nem mozogsz, nem fáj. Bizonyos hegeket az élet folytonos körforgása, másokat a pihentető rehabilitáció gyógyít be idővel, az egyetlen titok, - amit már gyerekként is megtanultam - minél jobban piszkálod, annál lassabban forr össze és csúnya heg marad a helyén!
Olvasónk örök érvényű, ám máig megválaszolatlan kérdést vetett fel levelében: “vajon létezik -e ideális nő?”. Erre persze biztosan sokan vágnák rá: “naná, a barátnőm / feleségem”, ugyanakkor tény és való, hogy mindenkinek mást jelent az “ideális” fogalom. Van, aki számára alapfeltétel a főzőtudomány, mások a melltartóméretben látják a tökéletességet, megint mások pedig a jó anyát, vagy épp egy életen át jó barátot keresik egy nőben. Olvasónk szerint azonban hiába a zsáner-kérdés, egy dologban minden férfi egyetért: a “szexistennő” típusú nőkért minden hím odavan. A levelet író férfi – nevezzük Józsefnek – átlagos családapának vallotta magát, meglehetősen egysíkú családi élettel. Ám az érzelmi kitörésektől – legyen szó pozitív vagy negatív hullámokról – mentes házasság a feje tetejére állt, amikor belibbent az életébe egy új kolléganő...
“Magam sem gondoltam, hogy az életben belebotlok egy ilyen nőbe. Soha nem gondoltam, hogy ez akár velem is megtörténhet. Egy éve kerültünk munkakapcsolatba. Már akkor éreztem, hogy van benne valami különleges. Minden egyes alkalommal úgy nézett rám, mintha én lennék számára a megváltó és valósságal fel akart falni a szemeivel. Egy ideig ennek nem tanúsítottam jelentőséget, ám egy alkalommal közösen kellett egy kongresszusra utaznunk.
Az este egy picit többet ittunk a kelleténél. Amikor a szobánk felé tartottunk, a liftben egymásba gabalyodtunk. Óriási csókcsatába kezdtünk. Olyan érzések mozdultak meg bennem, mint még soha, pedig tizenhat éve vagyok házas. A liftből kiszállva felajánlotta, hogy töltsük együtt az éjszakát, és kerek perec kimondta, hogy szeretne orálisan kielégíteni. Természetesen rettenetesen kívántam, de egy ezred másodperc töredéke alatt eszembejutott a feleségem és a gyerekeim, és nemet mondtam. A szobámba érve nem bírtam napirednre térni a történtek felett. Egész éjszaka gondolkoztam, hogy szalaszthattam el egy ilyen lehetőséget. Gondolkoztam az életemen, a feleségemen: mi veszett el, és mi az, ami nem is volt meg soha.
Hazaérve nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna az titkos istennőmre. Sokszor megbántam, hogy elutasítottam. Életerős férfi létemre elutasítom magamtól a legszebb gyöngyört, csak azért mert családom van. Lehet sokan negítvan értelmezik ezt az utolsó mondatot, de minden férfi vágyik a tökéletes szexre. Kerestem a feleségemben azt a szenvedélyt, amit ott a liftben éreztem: azt a mély őszinte vágyat, mely a kolléganőm felől áradt, de nem találtam meg. A kolléganőm nagyon intelligens volt, még ő kért bocsánatot tőlem azért, ami a liftben történt. Elvarázsolt minden egyes mosolyával, a beszéde teljesen magával ragadott. A férfi kollégáim többsége odáig volt érte és nekem volt egy lehetőségem, melyet nem használtam ki. Egy hónap vívódás után eldöntöttem, hogy lépek, ilyet nem hagyhatok veszni.
Megszerveztem a munkahelyen egy újabb közös utazást, itt pedig minden megváltozott. Itt értettem meg, hogy a vágyat és az intimitást nem lehet valakire ráerőszakolni, vagy kérni tőle. Ez vagy jön egy nőből, vagy nem. Akiből pedig árad, azt nevezem én “szexistennő” típusnak. Szinte süt a testükből a szeretet, a vágy, az intimitás. Olyan lazasággal beszéltünk a szexről, hogy saját magamon is meglepődtem. Persze ő sem tökéletes, sem a teste, sem az arca, de a belőle áradó szenvedély mindenért kárpótolt. Egyszerre volt gyengéd és vad: egyszer vadmacskaként tépett szét, aztán olyan szinten kényeztetett, amit még soha nem éltem át.
Nem túlzok, ha azt mondom, hogy mennyországban töltöttem el azt a két hetet. Persze ugyanakkor nagyon erős lelkiismeretfurdalásom volt a családom miatt, de azt gondolom, hogy egy életen át bántam volna, ha ilyen lehetőséget kihagyok. A gond csak az, hogy azóta sem tudunk egymás rabságából szabadulni...”
Azt hiszem, mindannyian ismerjük ezt az embertípust, amelyet olvasónk leír – csak a legtöbben nem szexistennőként, hanem ribanckét utalnak rá. Hozzáteszem, meglehetősen ítélkező, és igazságtalan módon. A nő, aki visszaél a szexuális vonzerejével, akin cseppet sem érdekel, ha a kiszemelt férfi házas, és aki “majd felfalja a szemével” a kollégáit, viszonyleg kevés szimpátiára számítat a kevésbé szabadosan gondolkodó és viselkedő nőtársaitól. Ugyanakkor persze érdekes belegondolni, hogy egy hasonló helyzetben lévő férfit hogyan címkéz fel a társadalom: a férfit, akiért minden kolléganő odavan, aki bármelyik férjezett asszonyt lazán elcsábítja, és aki elismerő pillantásokkal díjazza a hölgyeket, a társadalom a tenyerén hordozza. Pasik között ő a “falkavezér”. Éppen ezért már itt, csírájában szeretném elfolytani azt az érvelést, mely szerint a fent leírt történetben “minden a gaz csábító nő hibája”.
Beszéljünk most kicsit az elcsábított férfiról, akire nyilvánvalóan rengetegen sütnék rá a “disznó” jelzőt, mondván: “nem tud parancsolni a farkának”, és az önző ösztönöktől vezérelve tönkreteszi a családját. Ám ha megfordítjuk a dolgot, és egy percre az ő cipőjébe képzeljük magunkat, megérthetjük: amit nem kap meg otthon, de szüksége van rá, azt bizony máshol fogja keresni. József ráadásul nem is hajtotta az izgalmas szex-kalandokat, inkább “besétált az ajtaján” mindazt, amire oly régóta vágyakozott. Kérdem én: ha nem a szexről volna szó, hanem teszem azt arról, hogy egy nő kedvességre és szerelmes szavakra vágyik a férjétől, ám az állandóan rideg és bunkó vele, hibáztathatjuk-e a hölgyet, amiért beleszeret egy lovagias, előzékeny, érzékeny férfiba? Aligha. Egyetlen nő sem tanácsolná azt a legjobb barátnőjének: “Nyomd el magadban a vágyat az iránt, hogy egy kedves emberrel éld az életedet”, ezzel szemben rengeteg nő várja el a férjétől, hogy a jó szex hiányát egyszerűen csak fogadja el, hiszen “más fontos dolgok is vannak a világon, mint a testiség”. Mi ez, ha nem (egy újabb) kettős mérce?
Végezetül latolgassuk kicsit a feleség felelősségét, akire bizonyosan sokan rásütnék a “frigid” jelzőt, mondván: nana, hogy megcsalja a férje, ha egyszer képtelen kiteljesedni a szexben. A magazinok világában, amelynek címlapjairól kőkemény fenekű, sóvárgó tekintetű szexistennők néznek vissza ránk, egyfajta elvárás, hogy egy lányban állandóan tomboljon a vágy, álljon készen a szexre, ha a pasinak olyanja van, és persze képes legyen elegánsan egyensúlyozni a “közönséges kurva”, és a “méltóságteljes diva” közötti határvonalon. Az igazság viszont az, hogy az emberi szexualitás éppen olyan, mint mondjuk az étvágy, a fizikai teljesítőkészség, vagy a zenei ízlés: mindannyian mások vagyunk, és a világon semmi értelme beleeröltetnünk magunkat egy sztenderdbe csak azért, mert a társadalom elvárja tőlünk. Van, aki kevesebbet szeret enni, van, aki farkasétvágya van. Akad, aki lazán lefut egy félmaratont, másoknak az Oktogontól a Nyugatiig sétálni is sok. Van, aki odáig van a klasszikus zenéért, mások pedig az aktuális rádiós slágereket bőgetik. Ez azt jelenti, hogy bármelyik véglet rosszabb volna a másiknál? Aligha.
Bűnbak tehát nincs – hibást keresni ebben a háromszögben nem csak felesleges, de egyenesen lehetetlen is. Ami viszont nem nézőpont, hanem morál kérdése, az a becsapás. Mindent meg lehet érteni, mindenkit el lehet fogadni, és mindent meg lehet bocsátani, de sem kifogás, sem magyarázat nincs arra, hogy hazudjunk valakinek, akit szeretünk. Természetesen ezzel sem ért egyet mindenki: számtalan embert ismerek, aki számára az “amit nem tudunk, az nem fáj” mottó elfogadható álláspont, és különben is “minden férfi csal”, meg “minden nő kurva”. Azt hiszem, majd' minden ember életében van olyan időszak, amikor megbocsátóbb önmagával szemben egy ideig, és ideológiát találva a morális vétségre bárkit megbánt, bármibe belemegy, és bármit kimagyaráz, ám ha valaki hosszútávú, őszinte, és épületes kapcsolatra vágyik, előbb-utóbb szembe kell, hogy nézzen valódi, tiszta, önzetlen önmagával. Ez pedig fájdalmas élmény lesz – minden résztvevő számára. Nem túlélhetetlen, hiszen közös, tudatos munkával bármilyen törés megjavítható – én legalább is ebben hiszek -, de ehhez elképesztő mennyiségű empátia, megbocsátás, és önuralom szükséges.
Éppen ezért a legszerencsésebb, ha az ember nem horgonyoz le olyan társ mellett, akinek az igényei, értékrendje, életmódja olyan radikálisan térnek el az övétől, hogy abból csak tragédia születhet. Ha egy férfi a “szexistennő” típúsú csajokra bukik, tegyen magának (és leendő feleségének) egy szívességet, és ne vegyen nőül egy visszafogott kispolgárnőt, akinek aztán összetöri a szívét. Hozzáteszem, léteznek olyan nők (és férfiak), akik annyira ragaszkodnak a társukhoz, hogy megtanulják tolerálni olyannak, amilyen – inkább szemet hunynak a kedves magánakciói felett, minthogy elveszítsék őt, vagy egyszerűen csak nyitott kapcsolatra váltanak. Ha viszont megszületik a felismerés, hogy ez bizony nem jó így, őszintén, érzékenyen, és bízva a legjobbakban ki kellene pakolni az asztalra a közös problémákat – így mindenki beszélhet a maga igényeiről, álmairól, vágyairól, és konszenzus születhet, amelynek a vége lehet válás, vagy együtt maradás is. És – bár ezt egy sok éve tartó házasságban élve nagyon nehéz átlátni – egyik sem jobb, vagy rosszabb megoldás a másiknál.
Embereknek nem azért kell együtt maradni, mert szerintük “az a jó a gyereknek”, vagy mert “mi lesz a házzal”, hanem azért, mert szívből szeretik egymást, és nem tudnak, nem akarnak egymás nélkül élni, a közösen felhalmozott értékekért pedig kompromisszumra is készek. Azt a kapcsolatot ugyanis, amelyért nem kell áldozatot hozni, egyelőre nem találták fel. Nem is baj. Az emberi viszonyok értelme - , legyen szó baráti vagy szerelmi kapcsolatról –, hogy kölcsönösen csiszolódunk, és miközben önmagunk jobb, elfogadóbb, önzetlenebb változatává alakulunk át, a másik félnek is segíthetünk egy következő szintre lépni.
